Már csak hatot alszunk! A mai mese Tibetből érkezett; tibeti mesemondónk ugyan nincs az idén a Holnemvolton, de egyszer még az is lesz! Addig is be kell érnünk annyival, hogy ez a történet az Aarne-Thompson katalógus 303. számú mesetípusának (Vértestvérek) egy variációja, ami nálunk Kővé vált királyfi címen ismert, nagyon csinos rajzfilm formájában is. Tibetben úgy hívják,
A Hat Jóbarát
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer hat jóbarát; mindannyian más és más családból származtak, de úgy szerették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Az első egy herceg fia volt; a második egy varázslóé, a harmadik egy kovácsé, a negyedik egy festőé, az ötödik egy ácsé, a hatodik egy orvosé. Együtt nőttek fel; és amikor elég idősek voltak, úgy döntöttek, együtt indulnak el világot látni.
Addig-addig mendegéltek, amíg egy tó partjára nem értek; a tóba hat patak torkollott. Itt úgy döntöttek, különválnak; mindenki választ magának egy patakot, és azt követi; megegyeztek abban is, hogy egy év és egy nap múlva ugyanitt találkoznak majd, és beszámolnak a kalandjaikról. Mielőtt elbúcsúztak volna, mindannyian ültettek egy-egy kis fát a patakjuk mellé, és a varázsló varázsigét mondott rájuk; ha valamelyik fa elszárad, tudják majd, hogy egyikük bajban van.
A hat jóbarát különvált; mi most a herceg fiát követjük tovább (ez a baj a mesékkel; én pl. nagyon kíváncsi lennék a varázsló kalandjaira is, de persze róla nem esik több szó). Az ifjú hős addig-addig mendegélt a patak mentén, amíg egy kúthoz nem ért. Itt megállt pihenni; és jó helyet választott a pihenéshez, mert hamarosan feltűnt egy gyönyörű fiatal lány, aki vízért jött a kútra, és ugyan nem szólt egy szót sem, a fiú mégis annyira beleszeretett, hogy hazáig követte. A lány öreg szülei kedvesen fogadták, örültek a látogatónak; a látogató meg olyan jól érezte magát közöttük, hogy ott is maradt, feleségül vette a lányt, és nem vágyott több kalandra.
Igen ám, de néhány hónappal később, amint épp a patakban fürdött, a lány ujjáról a jegygyűrűt lemosta a víz, és addig sodorta magával, amíg partra nem vetette a kán udvarán. A kán egy pillantást vetett a gyűrűre, és mivel annak varázsereje volt, rögtön megtudta azt is, hogy egy gyönyörű lányhoz tartozik - elküldte hát a katonáit, hogy rabolják el neki a lányt feleségül. A katonák, a gyűrű varázserejét követve, éjszaka érkeztek a kis házhoz; a lányt elhurcolták, a hercegfit pedig bedobták a kútba, és egy követ gördítettek föléje, hogy ne tudjon kimászni.
Nem sokkal később eltelt az egy év és egy nap, és öt jóbarát megint találkozott a tóparton; a hercegfit azonban hiába várták, és látták azt is, hogy hervad, haldoklik a fája. Útnak indultak hát, hogy megkeressék; a varázsló jeleket rajzolt a porba, varázsigéket mormolt, és rá is bukkant hamar, hol raboskodik a hatodik jóbarát. A kúthoz érve a kovács elővette a kalapácsát, és addig dolgozott nagy erővel a sziklán, amíg szét nem törte, szabaddá téve a kutat. Kötelet kötöttek az orvos derekára, és leeresztették a kútba, hogy hozza fel a hercegfit, aki már alig élt; szerencsére az orvosnak minden bajra volt ellenszere, és amint kihúzták a fiút a kútból, meg is gyógyította.
A hercegfi elpanaszolta nekik, hogyan rabolták el a feleségét a kán emberei; a hat jóbarát leült haditanácsot tartani. Végül az ács, aki mindenféle gépekhez is értett, előállt egy tervvel: készített egy hatalmas gépmadarat, ami repülni is tudott, és elég nagy volt ahhoz, hogy valaki belülről irányítsa. A festő élénk színekkel befestette az egészet, hogy gyönyörű legyen, mint egy valódi főnix; a herceg pedig beleült, és elrepült vele a kán palotája felé. Amikor a kán meglátta, milyen csodás lény köröz az otthona felett, azonnal ki is küldte új feleségét, hogy köszöntse a nemes madarat (vagy ennyire félt, vagy remélte, hogy a madárnak is tetszik a lány, és oda tudja csalogatni vele). Amint a herceg meglátta a kedvesét, a tető felé irányította a madarat, felkapta a lányt, és már ott sem voltak, a kánnak kiabálni sem maradt ideje.
A hat jóbarát hazatért a saját szülőföldjére, és tovább folytatta a mesterségét; ahogyan az a mesékben lenni szokott, boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
(Figyeltétek a gépmadarat?! Nekem is kell egy olyan!!!)
